Tartalom
Eredetileg Oscar Ichazo, a modern kori enneagram megalkotója volt az, aki az enneagram-szimbólumra ráhelyezte a kilenc típust - valamikor az 1950-es és 1960-as években. Számos különböző enneagramot (vagy enneagont, ahogy néha nevezte őket) készített. A mai enneagram-személyiségtípus leírások valójában az ő enneagonjaira, a fixációkra, a csapdákra, a szent eszmékre, a szenvedélyekre és az erényekre épülnek. Bár a mai enneagram személyiségtípusok Ichazo enneagramjaiból és a kapcsolódó fogalmakból fejlődtek ki, Ichazo nem volt része ennek az evolúciónak. Enneagram-anyagát az Arica Intézet képzésein használta fel, míg a mai személyiségtípus leírások külön úton fejlődtek az 1970-es évektől kezdődően. Ez a fejlődés részben értékes lélektani kidolgozottsággal gazdagította az alapokat, részben pedig egyfajta popularizálódáson esett át. Mindez mit sem von le Oscar Ichazo érdemeiből, aki az enneagram problémakörét tisztán és világosan az alábbiakban határozta meg:
"Meg kell különböztetnünk az embert, aki a Lényegben van [azt éli, azzal azonosul, az tudatos a számára és az által, az alapján cselekszik], és az embert, aki az egóban, a személyiségben van. A lényegét megélve minden ember tökéletes, félelemmentes és szeretetteljes egységben él az egész kozmosszal; nincs konfliktus az egyénen belül a fej, a szív és az ösztönök között, vagy az egyén és mások között. És akkor történik valami: az ego elkezd kibontakozni. Karma halmozódik fel, átrendeződés megy végbe az objektivitástól a szubjektivitás felé; az egyén a Lényegből átesik a személyiségbe." (Interview with Ichazo, page 9)
Ichazo az enneagramot - saját szóhasználatában enneagonokat - egy olyan eszköznek látta, amellyel vizsgálhatja az emberi lélek struktúráját, ezen belül is különösen azokat a folyamatokat, amelyek során a lélek Lényeg-minőségei torzulnak és ego-állapotba zsugorodnak. Enneagramelméletének kidolgozásához egy a nyugati misztikában jól ismert filozófiai hagyományhoz - a kilenc isteni forma eszméjéhez - nyúlt vissza. Ezt az eszmét Platón isteni formákként - vagy platoni idomokként - taglalta, mint olyan minőségeket, amelyek esszenciálisak, és nem darabolhatók összetevő részekre. Ezt az eszmét a neo-platonikus filozófusok továbbfejlesztették, közűlül is kiemelkedően Plotios, Az Enneadok című fontos művében.
A fenti eszmék a görögökön és Kis-Ázsián keresztül eljutottak Szíriáig és végül Egyiptomig is. Itt felkeltette a korai keresztény misztikusok, a "sivatagi atyák" érdeklődését, akik azt tanulmányozták, hogy az ego-tudatosságban miként vesznek el az isteni formák. Azokat a sajátos mechanizmusokat, melyeken keresztül az isteni formák összezavarodnak, ők a hét végzetes bűnként tartották számon:
Az, hogy az eredetileg kilenc formából miért lett csak hét a görögöktől egyiptomig eljutó több évszázados áthagyományozás során, egyelőre tisztázatlan.
Egy másik meghatározó forrás, ami az enneagramhoz kapcsolódó komplex rendszere kidolgozásában hatással volt Ichazora, a zsidó misztika volt. A Kabbala tanításában szereplő Élet Fájáról azt tartják, hogy egy olyan térkép, amely megmutatja azokat a sajátos mintázatokat és törvényeket, amelyek alapján az Isten felfedi magát, és amelyeken keresztül folyamatosan teremti a fizikai és magasabb metafizikai birodalmakat. Ez a diagram az Istent emanációit jelképező 10 szefirából és az azokat összekötő 22 sajátos útból áll. Feltehetően Ichazonak is szemébe ötlött, hogy az emberi lelkek ezekből a szefirákból vagy emanációkból kipattanó "szikraforgácsok", és mint ilyenek, a különböző szefirák megtestesülései. Ez előre vetíti, hogy a léleknek többféle arca van, amelyek a Fa különböző szefiráinak a kivetülései, vagyis az Isteni Egység fénytörései.
Ichazo felfedezésének az a zsenialitása, ahogy az Isteni Formákat valamint az azok megfelelő rongáltságokat (fixációk) összekapcsolat az enneagrammal, mint jelképes ábrával, valamint az emberi értelem három három központjával:
Ichazo az emberi szellem magasabb, esszenciális minőségeit Szent Eszményeknek nevezte, összhangban a nyugati miszitkus hagyománnyal. Minden egyes szent eszményhez van egy annak megfelelő erénye. Az Erények a szív lényegi minőségei, melyet az emberi lények akkor tapasztalnak meg, amikor az esszenciájukban, a Lényegükben vannak, vagyis a pillanatnyi önazonosságuk a Lényeggel azonos. Amikor az egyén elveszti (ezt) a tudatosságát, és kiesik a jelenlétből, ezzel a Lényegből is átesik a személyiség révületébe. A Szent Eszmény tudatosságának elvesztése az egyén ego-fixációját vonja maga után, az Erénnyel való kapcsolat elvesztése pedig az egyén jellegszetes szenvedélyét hívja életre. Noha mindenkinek megvan a képessége arra, hogy valamennyi Szent Eszményt és Erényt megtestesítsen, közűlük egy-egy páros meghatározó jelentőségű a lélek önazonossága szempontjából, és ezért ha az elvesztésük tudatosul, akkor az sokkal szembeötlőbb, és emiatt az egyén egóját nagyban foglalkoztatja annak visszaszerzése. Ezt azonban többnyire felszínes és önvédelmező módon teszi, ami jobbára eredménytelen. Lásd a mellékelt ábrát.
A tökéletességet odakint kereső ráébred, hogy Önlényege tökéletes. A harag okafogyott, nincs szorítás. Könnyedség, oldottság.
A haragot felváltja a derű, amikor az egyén ráébred, hogy a saját Lényege tökéletes, ahogy mindenki másé is az.
Folyvást haragszik magára és másokra, a tökéletlenségek (mulasztások, pontatlanságok) miatt.
Az ego folyamatosan a neheztelő harag állapotában tartja az egyént, mivel sem magával, sem a környezetével nem elégedett.
Saját Lényegének megtapasztalásával az egyén maga mögött hagyja a mások jóváhagyásától való függést, és szabadon átadja magát a kozmikus törvények megélésének.
Az alázat a nyilvánvalóan a büszkeség legyőzésének eszköze. Alapja az a felismerés, hogy a benne is ott van ugyanaz a tökéletes Önlényeg, mint másokban. A különlegességre, egyediségre, elismerésre való áhítozás értelmét veszti.
A hallgatósága jóváhagyását igényli. Fontos számára a megerősítés, a dicsfény. Sok hivatásos szórakoztató is ebbe a csoportba tartozik.
A hízelgő ego rá van utalva a tapsra, mások helyeslésre vagy dicséretre, és keményen küzd, hogy ezt elérje. Az elismerésvágy, és valamint az elismerésért való hízelgés együttesen egyfajta ego-büszkeséget hív életre. “Még el is magyarázzam neki, hogy mi mindent tettem érte?!”
A hatékonyság szerelmese, ha Önlényegére ébred, azt látja, hogy minden dolgok a maguk rendjén működnek, és minden működés valójában a nagy kozmikus rend beteljesülése. A kozmosz folyamatos működése nem csupán az ő erőfeszítéseitől függ; a jövő folyamatos kibontakozás, tekintet nélkül arra, hogy ő magam tesz vagy nem tesz.
Az őszinteség segít neki felismerni, hogy ő az, ami. Nem kell ügyeskednie, hogy fenntartsa a fontos ember látszatát.
Küzd a fokozatokért, a fontos pozíciókért és a mások feletti hatalomért.
Aki az eredményeivel, a hatékonyságával és befolyásolási képességével akar magának hírnevet szerezni, nehezen ismer el bármit is, ami ronthatja az imázsát, ezért gyakran ügyeskedésre sőt akár csalásra is kényszerül, hogy megvédje az egóját.
Felismerve, hogy a saját Lényege a tökéletes létben gyökerezik, tudatában van annak, hogy ő maga nem valamikor a ködös jövőben lesz teljes és hiteles, hanem hanem már itt és most az.
A jelen pillanat teljességként való megélése és az ebből fakadó lelki egyensúly segít legyőzni a mások boldogsága iránti irigységet.
A jelen jobbára nem boldogítja, folyamatosan egy boldogabb jövőt keres, remél.
Az melankolikus ember, aki várja a tökéletes társat vagy a nagy pillanat eljövetelét, amikor majd tényleg valódinak és kiteljesedettnek érezheti magát, hajlamos azt gondolni, hogy a legtöbben ezt már elérték, és ezért természetesen irigykedik látszólagos boldogságukra és keresetlen egyszerűségükre.
A szemlélő, aki eddig partvonalról gyűjtött ismereteket az életről, pályára lép, mivel ráébred saját természetének Lényegére. Ekkor és csakis ekkor lehet egészleges rálátása az életre.
A mindentudás beteljesítése végett hajlandó feladni a biztonságos rejtekhelyét. Ez automatikusan megszabadítja a fukarságtól, a felhalmozástól és a rejtőzés küzdelemeitől.
Vágyja a névtelenséget, és azt, hogy az életet a partvonalról szemlélhesse.
Az fukar ego számára fontos a háttérben maradás és a biztonság, hogy búvóhelyének ablakain át észrevétlenül fürkészhesse a világot. Ugyanakkor nem elégíti ki, ha csupán a saját szerény létfenntartásra rendezkedik be; mohón vágyik a tudás gyűjtésére, igyekszik ellesni az életet, mivel ettől érzi úgy, hogy maga is élő eleven.
A biztonságot kereső ember, ha felismeri a saját végső Lényegét, tisztában van azzal, hogy a saját lényegi mivoltának kívülről semmi nem árthat, még a fizikai halál sem. Önlényegében időzve mentes a kétségektől és a félelemtől.
A félelemnek a bátorság az ellenszere. Senki és semmi nem képes ártani lényünk valójának. A bátorság az, ami a félelem ellenszere: ez ad esélyt, hogy erősítsük lényünk megfélemedett részét, és ez vezethet el ahhoz, hogy megtapasztaljuk lényegünk sérthetetlenségét.
Egy erős vezetőt keres, akit követhet - valakit, aki védelmet nyújtó.
Fizikai léte megóvása érdekében mindenkinek szüksége van a vészhelyzetektől való ösztönös félelemre. Enélkül nem bírnánk sokáig fennmaradni. A “gyáva ego” számára azonban az egész élet egy nagy fenyegetés. Ellenségek veszik körül, ezért mindig résen kell lennie, és keresnie kell valakit, aki erősebb, hogy megvédje. Bár az ilyen állandó félelem fájdalmas, de legalább megszokott és megadja a biztonság látszatát. Enélkül felkészületlennek és sebezhetőnek érzi magát, ezért berendezkedik a félelemre.
A jövőt tervezgető idealista számára a valódi természetének felismerése elhozza azt, hogy a immár a jelen pillanatot látja a teljességnek, és ebben a mostban tud lelkesülten, odaadással élni és tevékenykedni.
A "tervezgető egót" a józanság képes megtanítani arra, hogy a boldogság nem lehet megtervezni, sem előre legyártani. Kis lépésekben, megismételhetetlen kis dolgokban érhető tetten. A megtervezettséggel, a jó dolgok mechanikus ismétlésével vagy felhalmozásával elvész a dolgok eredetiségének egyedi íze.
Folyamatosan azt tervezi, hogy mit kell csinálni, minek kell történnie. A tervek megvalósulása nem nyújt számára megelégedést. Gyakran csalódott, és már keresi is a következő ígéretes eseményt.
Ha valamiből egy kicsi is kellemes, akkor a korlátlan mennyiség hallatlan örömöket kell hogy hozzon - véli a Tervezgető Egó. A jelen élvezetének ez a jövőbeli eksztázisba való kivetítése az “egyre több ugyanabból” eszmén alapul. Ez egy visszatérő érzelmi reakció a jóra - még akkor is, ha az élmények megismétlése és fokozása kényelmetlen elteltséggel, bizonytalansággal, sőt akár fizikai szorongással is jár.
Amint az igazságot kereső ember rájön, hogy a saját Lényege semmiben nem különbözik mások lényegétől, megérti, hogy mindent egyazon a kozmikus törvény szabályoz, amely megkerülhetetlenül igazságos és beteljesítő. A kozmikus igazság előtt fejet hajtva immár elégedetten és békésen teszi a dolgát.
A "szembeszálló ego" eltúlzott reakcióit, a mások és önmaga büntetését érdekes módon egy gyermeki ártatlanság és erős bizalom válthatja fel: "Miért akarnék én bárkit is bántani, és miért akarna bárki is bántani engem?"
Az igazságtalanásgérzetétől hajtva másokra és magára nézve is romboló a magatartása.
Az igazságot és igazságosságot kereső ember hajlamos arra, hogy erkölcsi felhábordásában túlreagálja a konfliktus okát. Túl szigorúan, gorombán büntetni azt, akiről úgy gondolja, hogy megbántotta őt. Ha viszont csatát veszít, vagy túl nagy az ellenfél, a dühét maga ellen fordítja, és képes akár fizikai kárt is okozni magának.
A kereső keres valakit, aki igazán szereti őt, hogy szerethetőnek érezhesse magát. A „Szent Szeretet” élménye felfedi számára, hogy a saját Lényege maga a tiszta szeretet. Hogy képes-e szeretni, és hogy érdemes-e a szeretetre - ezeket a kétségeket a természetes melegszívűség váltja fel.
A "lusta ego" erénye a saját Lényeg megtapasztalására irányuló aktivitás; úrrá levés a pótcselekvéseken, a halogatáson és a lustaságon.
A fixációjában rekedt személy a szeretetet önmagán kívül keresi; nem tesz erőfeszítést, hogy megtalálja önnön Lényegét és igazi békéjét.
A lusta egónál aktívan működik a halogatás és az elodázás, ami eltereli attól, hogy a saját Lényegét kutassa, hogy azzal kapcsolatba kerüljön. Ez a lustaság akár hipraktív elterelő hadműveletekben is megnyilvánulhat, hogy elkerülje a Lényege felé irányuló munkát.